H�d a t�loldalra

Sok�ig, nagyon sok�ig �ltem az �l�ben mozdulatlanul, a v�ll�ra borulva, ez�st hajs�tra al� f�rva arcomat. �reztem �t magamban – nem h�z�dott ki bel�lem - ; �reztem megnyugtat�, oltalmaz� �lel�s�t, amelyre nem voltam m�lt� t�bb�.
M�g mindig remegtem a s�t�t, borzalmas gy�ny�r ut�rezg�seit�l; nem kev�sb� volt rettenetes a lelkifurdal�s sem, amivel a tetteim b�ntettek. Soha �letemben nem �reztem ilyen gy�trelmes b�ntudatot; soha �letemben nem ut�ltam magam ennyire. Nincs ments�g ekkora aljass�gra, amit tettem. Nem ments�g, hogy nem ismerem teljes eg�sz�ben Leon m�ltj�t, kapcsolatait, mert �t mag�t igenis ismerem m�r annyira, hogy holtbiztosan tudjam: b�rmit tesz is, annak komoly oka van. Soha, de soha nem akart nekem rosszat, sohasem b�ntott, csak ha ez volt az egyetlen m�dja annak, hogy fejl�d�semet el�r�bb mozd�tsa, utamat egyengesse. Nem ments�g, hogy k�ts�gbeestem Dallie miatt, hiszen Leon sohasem csalt volna meg: ez olyan biztos, mint egy nap. Ezt mind tudnom kellett volna; ez mind el�g kellett volna hogy legyen ahhoz, hogy t�k�letesen megb�zzam benne. De nem, nekem musz�j volt felemelni az �jamat, �s vakt�ban l�v�ld�zni, r�ad�sul �pp akkor, amikor szel�d fenevadam a legv�dtelenebb volt. �des Istenem, hiszen szab�lyszer�en sarokba szor�tottam! Csak annyira volt fair, amit m�veltem, mint amennyire embers�ges dolog sz�ven l�ni valakit, aki felemelt k�zzel, lehajtott fejjel, a megad�s �si gesztusaival �ll gyilkosa el�tt. Az asztalon a gyerty�k egyike egy utols�t lobbant, majd kialudt: fokoz�dott a hom�ly, k�r�l�tt�nk �s a sz�vemben is. B�rmennyire rettegtem is ett�l a pillanatt�l, nem lehetett elker�lni: lassan felemeltem a fejemet, �s a szem�be n�ztem. Olyan volt a tekintete, mint a csapd�ban k�nl�d� �llat�. Engem sz�rt sz�ven a f�jdalom, amit okoztam; �v�lteni tudtam volna, ugyanakkor felkavarodott a gyomrom, annyira undorodtam magamt�l.  Gy�ny�r� egy sz�let�snapot csin�ltam neki…! Most mi�rt kellett ezt?! Mi �rtelme volt?! Mi�rt b�ntottam �t, �s mi�rt �pp most?! Alig n�h�ny h�ttel ezel�tt, amikor �let�t az eny�mhez k�t�tte, megesk�dtem: kitartok mellette j�ban-rosszban, holtomiglan. Ennyit �r az esk�m?! Ennyit �r az Isten �s ember el�tt adott szavam?! A �holtomiglan� mind�ssze m�sf�l h�napig tartott?!
- Bocs�ss meg – suttogtam; j�l tudva: nem sz�m�t, mit mond: magamnak nem fogok megbocs�tani soha.
Lehunyta a szem�t. – Nem tudhattad – mondta rekedten.
- Ezer m�s dolog volt, amit tudnom kellett volna – feleltem elkeseredetten, mik�zben fel�lltam, �s megkerestem a ledobott kimon�mat. Val�sz�n�leg nagyon is �t�t�tt a hangomon, hogy mit �rzek, mert � is fel�llt. Amikor legk�zelebb r�n�ztem, a Hal�listen m�r r�ter�tette arc�ra j�ghideg k�p�nyeg�t; senki sem sejthette t�bb�, mi van alatta.
- Ne v�dold magad, k�rlek – mondta. – Semmir�l sem tehetsz. Ez az eg�sz az �n tartoz�som, nekem kell rendezni.
Ink�bb nem v�laszoltam. Mit mondhattam volna? Hiszen egyetlen norm�lis gondolatom sem volt. Annyi minden kavargott bennem, hogy egyszer�en k�ptelen voltam j�zanul gondolkodni. T�l sok volt nekem ez az iszonyatos �rzelmi megterhel�s, amit ez az �sz adott. Fejre �llt az eg�sz �letem, teljes eg�sz�ben �tmin�s�lt minden, amit valaha fontosnak tudtam. Hivat�som m�r csak �munka� volt, �letem lett a Sz�npad, amelyen hi�ba pr�b�ltam elv�r�sokon fel�l teljes�teni: sosem siker�lt. Hi�ba kock�ztattam meg a legszebb, legeredetibb ugr�sokat: valami mindig f�lrecs�szott. Hi�ba voltam profi artista: az �let sz�npad�n �gyetlen, csetl�-botl� k�ly�kl�ny voltam, akit folyton elront mindent; kiselef�nt a porcel�nboltban, aki a legnagyobb j�indulata ellen�re is csak bossz�s�got �s f�jdalmat okoz, mert minden mozdulat�val �sszet�r valamit…
Kapkod�, zavaros gondolataim k�z�tt �j rem�nysug�r t�rt utat mag�nak. Tal�n van ki�t, ha nem is olyan m�don, ahogy a l�nyreg�nyekben lenni szokott.
- Leon – kezdtem k�s�s, f�radt hangon - , azt hiszem, ki kell mennem. Sz�ks�gem van egy kis friss leveg�re.
Hirtelen nagyon �lesen, f�rk�sz�n n�zett r�m; a r�ntgenszem� koreogr�fus tekintet�vel, aki nem csak egy adott mozdulatsort l�t, de azt is, hogy abb�l mif�le folytat�s kerekedik ki egy, h�rom, �t m�sodperc m�lva. V�g�l lassan, �rt�n b�lintott.
Sarkon fordultam, �s a gardr�b fel� vettem az ir�nyt.
Miut�n fel�lt�ztem, m�g ahhoz is volt er�m, hogy odamenjek hozz�. A kanap�n �lt, a nehezen, de nagy boldogan kiharcolt r�gis�ggel a kez�ben; hossz� ujjai olyan tisztelettel sim�tottak v�gig a v�ns�ges b�rk�t�sen, mintha �l�l�nyt cir�gatna – �gy simogatta meg tal�n egyszer r�g kish�ga puha, gy�ngyh�z haj�t… �s nekem �jra a sz�vembe mart a k�n.  Mi�rt nem maradok itt vele? Mi�rt nem veszem k�r�l minden gyeng�ds�gemmel, minden szeretetemmel? M�ltja a Holtak �sv�nye; meghalt mindenki, akit valaha szeretett – mi�rt hagyom mag�ra �n is?! K�nnyf�tyolos szemmel lehajoltam hozz�, �s arcon cs�koltam. Nem mondtam semmit: nem akartam azt hazudni, hogy sietek haza. � sem sz�lt; m�lys�ges, �m kif�rk�szhetetlen tekintettel a szemembe n�zett, �s utamra engedett. Lifttel mentem le, mert m�r olyan mindegy volt minden: olyan f�jdalom t�rt meg, amit nem futhattam ki magamb�l csak �gy h�szemeletnyi l�pcs�soron.
Nem, nem is f�jdalom volt: teljes meghasonl�s �nmagammal.
Maga a v�gzet. Az �ton �tfutva berohantam a park kapuj�n; tudtam, innen nem eg�sz egy kilom�ternyire van a v�ros nagys�g� Saint-Cloud-nak egy m�sik kij�rata, amely a H�d fel� vezet. M�g annyi �nkontroll sem volt bennem, mint a legut�bb, amikor itt j�rtam. Mintegy k�v�l�ll�k�nt hallottam, hogy csikorog a sportcip�m alatt a gy�ngykavicsos s�t�ny; �reztem, hogy hideg van, de mintha nem is �n �reztem volna; suhantak mellettem a sz�z�ves, lombjukat vesztett, alv� f�k, �s egyik sem �llt az utamba, hogy konok, s�t�t hiszt�ri�mat, elsz�nt vakrep�l�semet meg�ll�tsa. Hamarosan el�rtem a H�d fel�li kaput, �s m�r l�ttam is: nem t�l messze ott magasodott a ragyog� v�ros felett a Pont de S�vres. �gy futottam oda hozz�, mintha t�le vigaszra sz�m�thatn�k. Igen, a H�d akkor is megvigasztalhat, amikor m�r senki m�s. A Hidak. A hidak a t�ls� partra. �let�nk, v�gzet�nk h�djai. A S�vres k�zep�ig bes�t�ltam a h�don fut� �t mellett korl�ttal lev�lasztott, sz�les gyalogj�r�n. Szinte hihetetlen m�don alig j�rt erre valaki: egy-k�t k�s�i hazat�r�t, n�h�ny biciklist, �s egy csapat dan�sz� fiatalt kellett csak kiker�ln�m; azt�n meg�lltam k�z�pt�jon, az egyik tit�ni tart�pill�r takar�s�ban. N�h�ny percig csak n�ztem a neonf�nyes �jszakai ruh�j�ban pomp�z� v�rost; szemem elmerengett a Rue Grande f�nyein, hallgattam a h�tam m�g�tt elsuhan� aut�k z�g�s�t, �s �reztem magam alatt �s magam k�r�l a Hidat. Ezen a h�don �t �rkeztem P�rizsba, �letem h�dj�n �letem sz�npad�ra; �s a T�loldalra �tmenni is ezen a h�don �t fogok. P�rizs. La Capitale du monde*. Szerettelek.
Lehunytam a szemem. M�r csak egy arcot l�ttam magam el�tt, �s annak az arcnak minden rezd�l�s�t: halv�nyan felr�ml� mosoly�t, szigor�an �sszevont szem�ld�k�t, szeme �ttetsz� vagy �pp viharsz�rke tekintet�t, h�v�s tart�zkod�s�t, borong� gy�sz�t, f�jdalmas boldogs�g�t, ritka �r�m�t. Annyira, de annyira szeretem – hogyan voltam k�pes akkor b�ntani ilyen aljas, ilyen sz�m�t�, ilyen min�s�thetetlen m�don?! Ez nem egyszer�, h�tk�znapi, gyerekes kitol�s volt, hanem a legetik�tlanabb dolog, amit valaha felismertem – �s �pp �nmagamban! M�g, hogy �Angyall�ny!� Egy igazi Angyal sz�ve fel�leli az eg�sz vil�got – �s nem hagyja ki azt az egyetlenegy sz�vet sem, akinek a legink�bb sz�ks�ge lenne r�! Mindegy, mit mondott Leon, mindegy, mi t�rt�nt: a v�laszt m�r megkaptam. Nem csak arra, amit k�rdeztem, de �gy kellett lennie: legal�bb megtudtam valamit, valami nagyon fontosat magamr�l; m�g miel�tt vak elbizakodotts�gomban m�g t�bbet �rtottam volna olyan embereknek, akik erre nem szolg�ltak r�.
Nem tudok �lni ebben a tudatban, ekkora gyal�zattal a lelkemen. �gy semmit sem �rek, senkihez sem vagyok el�g j�, de legf�k�pp �hozz� nem. Tess�k, most is otthagytam egyed�l, b�cs� n�lk�l. Legal�bb egy �szi�t� meg�rdemelt volna, nem?! Ezt m�r nem lehetett kib�rni. Fojtottan felzokogtam.
Amilyen neh�z volt a sz�vem, olyan k�nny� a mozg�som: k�t pillanatba sem ker�lt �tm�szni a magas korl�ton, �s v�gigs�t�lni a m�lys�g f�l�tt �t�vel� koszor�gerend�n. Kimentem eg�szen a v�g�ig, azt�n len�ztem a cip�m orra el�tt. Messze odalent b�k�sen, szel�den, sz�rk�n h�mp�lyg�tt a Szajna. K�t t�voli partja mintha k�t �lel�sre t�rt kar lett volna; h�vott, biztatott a m�lys�g: ha �tlend�l�k ezen a hidegen szeles, s�t�t t�vols�gon, kebl�re �lel a foly�, �s v�get �r minden b�nat, minden k�ts�g, minden gy�trelem, de legf�k�pp az, amit �n okoztam Neki…
Megint lehunytam a szemem, �s foh�szkodtam, nem tudom, kihez: Vigy�zz r�! K�rlek, k�ny�rg�m: vigy�zz r�. Azt�n lel�ptem a semmibe.


* a vil�g f�v�rosa /fr.